A párom és a kisfiam már három napja elment horgászni a Dunára. Annyira, de annyira hiányoznak! Ilyenkor igazolódik, hogy mindig akkor érezzük a legjobban, hogy szeretünk valakit, amikor elvesztettük. Hát most csak átmeneti időre "veszítettem" el őket, de iszonyúan érzem a hiányt. Hiába van itt velem a két csajszi, olyan magányosnak érzem magam, mintha elvesztettem volna a másik felem. Hiányzik a kisfiam állandó duruzsolása is, hogy mindig őt kell figyelni fél szemmel, mert állandóan pörög. Nem is gondolná az ember, hogy olyan dolgok képesek űrt hagyni maguk után, amik a hétköznapi életben meglehetősen idegesítőek, hosszú távon zavaróak lehetnek. Szeretlek titeket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése