Kismamadepi?

Miután megírtam a tegnapi bejegyzésemet, akkor kezdtem el gondolkozni, hogy lehet, hogy ez már megint kismama-depresszió, amiben szenvedek? Hogy van ez? Minél idősebb az ember, annál többször esik ebbe a verembe? Pedig alapjáraton nem vagyok egy depire hajlamos emberke. Hát elgondolkoztató! Túl sokat ülök itthon? Több program kellene? Pedig járkálok eleget az ügyeket, papírokat, kérvényeket intézve. Lehet, hogy mégis csak szükségem lenne arra a pár óra egyedüllétre, hogy csak én, és csak azt, és csak úgy, ahogy én szeretném, és legfőképp egyedül. Mindig azt hittem, és azt is mondogattam a férjemnek, hogy nekem erre nincs szükségem, nincs kedvem egyedül lófrálni a városban, meg addig mi lesz a picivel. Most rá kellett döbbennem, hogy igenis rettenetesen szüksége van a lelkemnek arra a kicsi időre. Az élet fintora, hogy most már a férjem szinte állandóan melózik, nincs három műszakozás, és sok együtt töltött nap. Tehát ezt kicsit nehezebben fogom tudni véghezvinni, de úgy érzem, muszáj lesz egy kis időt kiszakítanom magamnak. Most ezen leszek. És érzem, hogy a lelkem már sokkal jobban van, hogy tegnap kiírtam magamból, amit kellett. Depis kismamák, sétára, shoppingra, edzésre fel! Mindenki menjen, és csináljon valamit csak egyedül! Ha mást nem akkor fedezzük fel az ősz szépségeit, a színeket, amiket a természet festeni képes, mert ezek is elvarázsolnak, és egy kicsit kirántanak a hétköznapokból.