A második lépés- felmondás

  A költözéshez ugyebár elkerülhetetlen, hogy a férjem felmondjon. Ez ugyancsak nagy lépés az ember életében, főleg, ha egy biztos munkahelyet hagy ott. Életem párja 10 éve dolgozik ugyanazon a helyen. Kapott hideget is, meleget is, de inkább a hideg volt a jellemző. Olyan munkahely ez, ahol magyar viszonylatban nagyon jól keresnek az emberek. Viszont ennek megfelelően fent is hordják az orrukat, és meglehetősen beképzeltek. Mindig mindenki-kis kivétellel- azt lesi, hol lehet a munkatársa alá tenni, bármilyen módon. Állandóan beszólogatnak és fennhéjázó a viselkedésük bármiről legyen szó! Képesek azon versengeni, hogy kinek van valamiből-legyen az a legtriviálisabb dolog is- a legdrágább. Mindenki elképzelheti, hogy egy normális beállítottságú embernek mekkora teher ez az állandó munkája során. A férjem szerette a munkáját, csak a munkahelyi légkört nem, és ez nagy különbség. Az állandó feszült légkör aztán meghozta a gyümölcsét, és végre megszületett az elhatározás, felmond, és elköltözünk. Ez egy meglehetősen bátor és merész lépés volt részéről, de bízik magában, és én is nagyon bízom benne, ez pedig nagy erőt ad! Tudjuk, hogy most tartunk az álmaink felé, és ha ezt a lépést nem tette volna meg, akkor itt teljesen besavanyodnánk, begyöpösödnénk. Ez tehát kellett, szükséges volt, és most már szabad a pálya. Még augusztus 1-ig be kell mennie dolgozni, de közben folyamatosan teszi a leszámolással járó teendőket, ami nem kevés, kb 30 helyre kell elmennie aláíratni a leszámolós papírt. Cserébe övé a tudat, hogy már nem sok időt kell ezen a helyen lehúznia, megkönnyebbült! Végre előttünk van a lehetőség, hogy változtassunk az életünkön, és mi bátrak leszünk, a fiatalság minden lendülete és bátorsága a miénk!