A kismama depresszióról hosszú évtizedekig hallgattak az emberek, nyilván abból az okból kifolyólag, hogy amiről nem beszélünk, az nincs. Pedig nagyon is van, és nagyon is hétköznapi jelenség. A nők igen jelentős hányada szenved ebben a betegségben szülés után, vagy később is jelentkezhet. Nálam ez érdekes módon az első szülésem után nem jelentkezett (vagy csak nem tudok róla!), viszont az előző és a mostani után is ugyancsak jelen volt az életemben. Kemény időszakok ezek, nem mondom. Nem voltam jól, egyáltalán nem, és nem akartam róla tudomást venni, hogy baj van, nagy a baj. Mindkétszer a baba kb 6 hetes kora körül kezdett kibontakozni bennem a betegség. Teljes érdektelenség, nyomott hangulat, rossz gondolatok, ingerlékenység, majd én azért is megmutatom szindróma jellemzett. És nem vettem észre! Csak a körülöttem élők. Minden nap csak azt vártam, hogy legyen már este, és aludhassak, állandóan fáradt voltam, semmihez nem volt kedvem, semmi motivációm nem volt. Nem is igazán érdekelt semmi, a párommal is sokat veszekedtünk, pedig ő aztán rendkívül megértő, és csak segíteni akart. És mint tudjuk, a rossz gondolat rosszat szül. Jöttek a rossz dolgok csőstől, nem volt se vége, se hossza. A gyerekeket persze elláttam, de magamat teljesen elhanyagoltam, egyedül éreztem magam, és semmire nem méltónak. A szüléseim alatt mindháromszor felkaptam magamra 20-25 kilót, amit a szoptatás végére le is adtam, de mindig rendkívül zavart a túlsúlyom, és úgy általában a külsőm. Szerettem volna elbújni mindenki, az egész világ elől. Elért a magányos kiszolgáltatottság szomorúsága, falakat emeltem magam köré, és senkit nem engedtem be, csak sajnáltam magam, de azt piszkosul. Úgy éreztem, senki nem ért meg, senki nem támogat, pedig én csak az igazamért harcolok. A tudatomba zárkóztam. Megcsodáltam én minden nap a gyermekeimet, de nem tudtam átélni azt a boldogságot és vidámságot, amit a láttukra kellett volna éreznem. Furcsa és egyben félelmetes ám ez a fajta egyedüllét, így utólag elborzadok, mivé tudok válni. És hogy a gyerkőcök mennyire érzik meg az anya szorongásait és félelmeit? A válasz egyértelmű, nagyon! A kisfiam hiperaktív, hát most aztán főleg. Ráadásul többször elkezdett sírni, éjjel bepisilt, pedig már régóta szobatiszta. Dorka, a nagyobb kislányom teljesen hisztis lett, és nem fogad el mást, csak engem, teljesen azonosult az én bajommal. A pici Panni pedig nem akart szopizni, amivel engem teljesen kétségbe ejtett, és kiakasztott, lelkiismeret-furdalásom volt, mert éreztem, én vagyok az oka. A férjem nyitotta fel a szemem mindkétszer, amiért nem tudok Neki elég hálás lenni! Köszönöm, Édesem! Hosszú-hosszú beszélgetések kellettek hozzá, hogy észrevegyem, itt én vagyok a hunyó. Sajnált, féltett, ugyanakkor már rettenetesen idegesítette az állandó hisztim, érzékenységem, a sok alaptalan dühkitörésem, az állandó elégedetlenségem és a soha nem szűnő késztetésem, hogy én legyek az akarat bajnoka. Persze először a sértettség dolgozott bennem, mert úgy éreztem, minden dologért engem okol, én lettem a bűnbak, de aztán a józan ész kerekedett felül, és lassacskán visszatalálok önmagamhoz, és újra tudom értelmezni a nekem fontos dolgokat, új célokat tűztem ki, és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy el is érjem azokat! A legfontosabb, hogy felismertem, hogy igen, most aztán tényleg depressziós vagyok, de ez csak egy múló állapot, és ha teszek ellene, akkor csak egy rossz emlék marad. A szálkát kiszedtük!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése