Hát persze, hogy nem folytattam a múltkor! Meg kell szokni a rendszerességet, kérem szépen!
Szóval ott tartottam, hogy április... Eladtuk a romokban levő parasztházat szerencsére, mert valljuk be őszintén, a tavaszi esőzések során elég sokat rettegtem attól, hogy totál összedől a ház! Hála Istennek, nem így lett, és még ideje korán megtaláltuk a következő tulajdonosát!
Ekkor már a pénzügyi maszlag kezdett minket maga alá temetni, de sikerült felülkerekedni. Éltük tovább a mindennapjainkat az összes falusi teendővel együtt. Műveltük a kertet, - no azért túlzásba nem estünk-, vágtunk pár kecskét és tyúkot, cseresznyéztünk, kirándultunk.
Nyár elején rendkívüli módon előtérbe került a munka kérdés, mert fogytak a tartalékok rendesen... Drága férjemmel úgy határoztunk, hogy csak akkor van továbbhaladás, ha kimegy németbe dolgozni! Egyedül maradtam a közben szellemházzá vált albérletben a kölykökkel. Irtó nehéz volt az átállás, nem tagadom, senki nem vette könnyen az apa-nélküliséget! Közben kiderült, hogy a helyi iskolában Levi egyedül kezdené az első osztályt, így összevonták volna a harmadikosokkal. Na, ezt egyáltalán nem akartam, hiszen Levi semmit nem tanult volna! Másik faluba sem szerettem volna íratni, hogy minden reggel autókázzunk. Valami megoldáson törtem a fejem, de sokáig nem akart összeállni a kép! A főbérlőnk is állandóan zaklatott a hülyeségekkel, valaki folyamatosan bejárt az udvarba, sötétedés után már nem mertünk kimenni a házból, félve zártam az ajtót, az ablakokat is alig mertem nyitva hagyni a nyári melegben! Mindemellett bizonyossá vált a várva várt új babaprojekt! Egyszóval minden afelé hajtott minket, hogy költözni kell, nincs mese! A döntésben anyukámék adták meg az utolsó lökést, vissza kell költözni egy időre Szekszárdra.
