Annyi, de annyi minden történt velünk az elmúlt egy évben, ami mind apró, ám lehet, hogy a további életünkben nagyon is fontos kis momentum. K. végül február végén mondott fel a cégénél, mert a helyzet tarthatatlanná vált. Közben küzdöttünk egy betegséggel, ami egyre inkább elhatalmasodott felette. Óriási csata volt, ami még hosszú hónapokig uralta az életünket... Majd egyszer talán írok erről is, bár lehet, hogy túl fájdalmasnak ígérkezik! Én a 10. emelet fogságában kezdtem megőrülni. Hol a depressziómmal, hol a porallergiámmal hatalmasodott el rajtam. Közben minden erőmmel azon voltam, hogy a férjemnek segítsek valahogy, de bevallom őszintén, nem ment.
Március végén megint erőt vett rajtunk a tanya-természet-állatok kombó, úgyhogy fénysebességgel kiköltöztünk a 15 km-re levő Pázmándfalura. Azt hittük, itt minden megoldódik, pedig ha tudtuk volna, mi vár ránk, lehet, hogy maradtunk volna a fenekünkön. A házhoz egy hosszú telek, és sok kis melléképület tartozott, melyek nagy részébe a tulajdonos lomjai voltak betárazva, úgyhogy használni nem tudtuk! Pedig a nyári konyhában még kemence is volt, az álmok netovábbja. Csak az volt a bibi, hogy begyújtani egyszer sem tudtuk, mert le volt rohadva az ajtaja. Az ólakba gyorsan betáraztuk a szerintünk szükséges állatokat: kecskéket, nyulakat, tyúkokat. A kertet a Szerelmem felásta, beveteményeztünk. Szóval látszólag minden smakkolt. Csak ahogy telt az idő, kiderültek a turpisságok. A házban nem volt bútor, de ezt tudtuk.
A ruhák a földre tornyozva álltak. A játékok a tárolókból kifolyva szintén a földön. A hűtő egy darab sz@rt sem ért, egy hét után bekrepált. A cserépkályhának a teteje lukas volt. A gázkonvektorokat már 20 évvel korábban is használtan vette a tulaj, a mi szobánkban be sem lehetett kapcsolni! A tv-t kb két hét után bekötötték, de a faluban nem volt net. A telefonunkkal kellett trükközni, hogy hol találunk egy falatnyi jelet. Ez elég kiakasztó volt, tekintve, hogy K-nak nem volt melója, és nekifeküdtünk a forexnek. Valljuk be őszintén, bármennyire kecsegtető volt az állás akkor, rettenetesen elszúrtuk a dolgot! Mindketten, és nincs mentség, nem is keresek!
Szerencsénkre április közepén el tudtuk adni az alsónánai házat egy németnek, úgyhogy lett egy kis pénz a háznál,- persze ez nem tartott sokáig!
Holnap folytatom az egy év sztoriját! Addig is minden jót, kedves Olvasó!
